Magyar Csillagászati Egyesület
Főoldal arrow Cikkek arrow Mélyég kalauz arrow Mélyég kalauz II. A tavaszi ég nyugati és déli része
:: Oldaltérkép :: Kapcsolat :: RSS ::

Mélyég kalauz II. A tavaszi ég nyugati és déli része

Szerző: Sánta Gábor | 2010. August 31., Tuesday

A tavasz a természet ébredése, a vegetációs ciklus kezdete. Az amatőrcsillagász számára ez az időszak a derült éjszakák számának növekedését hozza magával, amelyek jelentős része a gyorsan mozgó frontok miatt igen tiszta, átlátszó. Az éjszakák hossza még meglehetősen hosszú (csak májusban csökken 6 óra alá), és az éjszakai hőmérséklet sem olyan riasztó. Ebben a cikkben ismét csak az objektumok töredékét tudjuk megemlíteni, ezért az ég alatti munkának hasznos segítője lesz az Égabrosz, vagy más, hasonló csillagtérkép.

A Tejút peremén

Márciusban az éj leszálltakor delelésük környékén a téli csillagképek jó része még könnyen megfigyelhető, ezért a kora tavasz remek alkalom a hosszú téli borult idő után a téli célpontok észlelésére. A Puppis legkeletibb részén, a 19 Pup mellett megbújó NGC 2539-cel búcsúzik a hideg évszak. Az M48-cal azonos rektaszcenzión, de tőle 7 fokkal délre lévő 6,5 magnitúdós nyílthalmaz nagy (19’) és szétszórt, binokulárokban és kis távcsövekben is látványos. Csillagokban gazdag: legalább 60 db, 10-13m-s komponensét pillanthatjuk meg. Ugyan a Tejút egészen április közepéig megfigyelhető, a Geminitől keletre és északra mégis egy olyan világ kezdődik, amelyet nem a csillaghalmazok és ködök, hanem a galaxisok uralnak. S bár ezek a legtöbb amatőrtávcsőben közel sem olyan látványosak, mint egy jól felbontott nyílthalmaz, hatalmas számuk és megdöbbentő formagazdagságuk még a kistávcsöves észlelőt is megbabonázza. Azért tavasszal sem kell halmazainkat, planetáris ködeinket nélkülöznünk, sőt! Egész különleges példányokkal találkozhatunk a ritkás csillagösvények közt barangolva.


A Rák csillagkép és környéke, középen az M44 látható. Kovács Attila fotója

A Rák (Cancer) csillagkép egy halvány, de jellegzetes alakzat a téli és tavaszi ég határán. Egy jókora csillagháromszög közepén két újabb csillagot és egy kiterjedt kerek, ködös foltot láthatunk, ha kellően sötét égboltról figyeljük. A fényszennyezés sajnos az egész területet láthatatlanná teheti, mivel a Rák összes csillaga 3,5m-nál halványabb. A Gamma és Delta Cancri-val tompaszögű háromszöget alkotó ködös folt nem más, mint a csillagkép leglátványosabb objektuma, az M44 (Kaptár-halmaz vagy Jászol). Ez az 500 fényév távolságban lévő nyílthalmaz hozzávetőleg 3m-s fénnyel bír, amely 90’-es felületén egyenletesen oszlik el. Szabad szemmel fényszennyezés-mentes helyről kifejezetten fényes és látványos folt, egészen határozottan emlékeztet az M13 binokuláros látványára. A legjobb éjszakákon a csillaghalmaz ezüstös felületén tucatnyi halmaztag villódzását észlelhetjük – igazán pompás látvány!


Az M44 Tőzsér Attila rajzán. 130/650 T, 26x, LM 2 fok. Az észlelést 2010. január 23-án készítette észlelőnk.

Az M44 az egyik legszebb szabad szemes mélyég-objektum. Binokulárban (pl. 10x50) mutatja a legszebb látványt: teljesen bontottnak érezzük, távcsövekben már nem érvényesül jól hatalmas látszó mérete miatt. Közepén legfényesebb tagjai érdekes négyzethálóba rendeződnek, a csillagok közt sok a kettős. Megfigyeléséhez bármekkora műszert is válasszunk, a nagyítást tartsuk 20x-30x alatt, a látómezőt 2-3 fok felett. 40-50 cm-es távcsövekkel a halmaz csillagai között 6 db, 15 magnitúdós vagy halványabb extragalaxist figyelhetünk meg – egy másik világ kezdetét jelzik.

A delta Cnc-tól DK felé 7 fokot haladva elérjük az alfa Cnc-t, amely azonban nevével ellentétben csak a 4. legfényesebb a konstellációban (az első helyen a béta áll). Tőle pontosan 100’-cel (1,69 fokkal) nyugatra láthatjuk a 6m-s, fél fokos M67-et, a konstelláció másik Messier-nyílthalmazát. Ugyan a legtisztább éjszakákon szabad szemmel is észrevehető, legszebbnek 8-10 cm-es vagy nagyobb műszerek mutatják. A közepesen sűrű, látványos csillagcsomó látszó kiterjedése (10’) alig harmada a halmaz valós méretének, mivel peremterületén a csillagsűrűség igen lecsökken. Annak ellenére, hogy kissé háttérbe szorul az M44 árnyékában, az M67 több asztrofizikai érdekességgel bír. Nagy pontosságú fotometriai sorozatot tartalmaz, amelyet akár mi is felhasználhatunk távcsövünk határfényességének megállapítására. Legfényesebb tagjai vörös óriások, melyek a mintegy 2600 fényéves távolságból 10 magnitúdós fénnyel pislákolnak. Az M67 az egyik legidősebb, 3,2 milliárd éves nyílthalmaz, valószínűleg régebben sokkal sűrűbb és fényesebb volt, mivel körülötte számos szegényes halmaz, csillagáram található, melyek az M67-ből szakadhattak ki (NGC 2664, 2678, Chupina-halmazok).

Ugyan több valódi nyílt csillaghalmaz nincs a Rák területén, a Tejút közelsége miatt számos szép csillagmező, aszterizmus figyelhető itt meg. A legszebb kétségkívül az omega-2 Cancri-kaszkád, amely a Gemini csillagkép határán indulva legalább 1,2 fok hosszan kígyózik DK felé. Binokulárt használva kevés szebb csillagmezőt láthatunk a tavaszi égbolton. Szintén igen látványos a kb. két tucat komponensből álló szigma-3 Cnc csoport a Hiúz határánál.

A Rák csillagkép számos galaxisa közül a legtöbb igen halvány. Csupán fél tucat éri el a 13m-s, és alig egyetlen a 11m-s összfényességet. Ez azonban már nem csak a Tejút fénycsökkentő hatásának tudható be, az ebben az irányban észlelhető galaxishalmazok valóban igen távoliak, csak egy-két magányos galaxis található az ég eme részén. Az NGC 2775 már igen kis távcsövekkel (7-8 cm) is fényes (10 magnitúdós), 4’-es elliptikus folt, melynek igen intenzív magját halvány halo veszik körbe. A sokkarú (ún. flokkulens) spirálok egyik legjobb példája, de részleteinek megpillantása nehéz. Azonban már kis távcsővel is érzékelhető, hogy a halo fényesség-eloszlása nem teljesen szimmetrikus.

A Hydra (Északi Vízikígyó) az égbolt leghosszabb (és legnagyobb területű) csillagképe, hiszen a Puppis határától indulva egészen a Mérlegig tart, 100 fok hosszan nyújtózva az égbolton. Teljes egészében nehezen figyelhető meg, így objektumait kettébontva először a nyugati, khi Hya-ig tartó részt tárgyaljuk.

A Hydra fejét alkotó aszterizmus 6 fényesebb, 3-4 magnitúdós csillagból áll, melyek sötét égen szép látványt nyújtanak. Azt hihetnénk, hogy a tagokat gravitációs vonzás tartja össze, ám erről szó sincs, ez csupán véletlen csillagtömörülés. Bő 12 fokkal DNy-ra, 5 fokkal az égi egyenlítő alatt, épp a Monoceros határán találjuk a tavaszi égbolt egyik legszebb nyílt csillaghalmazát. Az M48 fél fokos területén szétszóródó 80 csillagának együttes fénye 5,8 magnitúdó, de a tagok szétszórtabban helyezkednek el, mint az M67-ben. Binokulárban egy grízes csillagtömörülést láthatunk, ahonnan csillagláncok indulnak ki. Többen az M44 kicsinyített másának tartják, pedig a hasonlóság nem feltűnő, és éppoly kevéssé hasonlít egy Valentin-napi szívre is (a csoport másik neve Szív-halmaz). Ennek ellenére az M48-at érdemes mindenféle méretű távcsővel felkeresnünk, hiszen már 8-10 cm-es átmérő is csillagok tucatjaira bontja, ennél nagyobb tükrökkel akár teljesen feloldva láthatjuk.

Galaxisokban nagyon gazdag a Vízikígyó, de nyugati részének látványos csillagvárosai -20 fokos deklináció alatt találhatóak, igényelve ezért a zavartalan horizontot és jó átlátszóságot. A Hya és Pyx határán láthatjuk az S0 típusú (lentikuláris) NGC 2784-et. A 10-11 magnitúdós, 4x1,5’-es folt megfigyeléséhez 15 cm körüli távcsövet használjunk. A bő két fokkal északkeletre fekvő NGC 2835 jelű spirálgalaxis fényessége fél magnitúdóval magasabb, átmérője 6x4 ívperc. Az égitest spirálkarjai szokatlanul fényesek, ezért a nagy műszerekkel (20-25 cm felett) rendelkezők ne mulasszák el felkeresni!

Még délebbre és keletebbre, az Antlia határvidékéhez közel bukkanhatunk az NGC 3109 jelű, éléről látszó, gyengén fejlett Sb (vagy Irr) típusú törpegalaxisra, amely a Lokális Halmaz tagja. Kiterjedése 25x4 ívperc, ami 9,5-10m-s fényességével párosulva alacsony felületi fényességet eredményez. Vizuálisan (kis nagyítással) a galaxis egy 10-15’ hosszú 2’-es igen halvány csík, melynek semmilyen központi sűrűsödése nincs, s már 10 cm-es műszerekben nagyobb foltok borítják. Különlegessége miatt mindenképp megéri felkeresni egy tiszta tavaszi éjszakán.

A Hydrában a Tejút közelsége miatt két fényes planetáris köd is található. A halványabbik az NGC 2610, mely a Hya-Pup-Pyx hármashatár közelében, egy sajátos háromszög alakú aszterizmus belsejében helyezkedik el. Fényessége 12-13m, átmérője 50”, középponti csillaga 13 magnitúdós. 11,4 cm-es műszerrel még nem észlelhető, de 15 cm-es tükör már meg kell, hogy mutassa. Érdemes ködszűrőt és közepes vagy nagy nagyítást használni a megfigyelésekor.


A Jupiter Szelleme (NGC 3242) Sánta Gábor rajzán, melyet 28 cm-es Schmidt-Cassegrain távcsővel készített 311x-es nagyítással. A látómező-részlet hozzávetőleg 1,5’-es területet ábrázol.

Nála sokkal fényesebb és látványosabb a Jupiter Szellemének is nevezett NGC 3242. Ez az égbolt egyik legfényesebb planetáris köde, a vizuális becslések szerint majdnem egy fényrenddel megelőzi a Dracoban látható híres NGC 6543-at. Stephen James O’Meara a „The Caldwell Objects” c. könyvében 7 magnitúdós értéket közöl. A több héjból felépülő gyűrűs köd nagyobb is híres társánál, a belső gyűrű mérete 20” körüli, a külső kör alakú terület 45”-es. A vizuálisan legfényesebb terület valódi határa azonban 90”, sőt ezt még további, több ívperces burkok övezik. S hogy teljes legyen a kép, szokatlan módon a köd egy emissziós ködhöz, a GN 10.22.1-hez kapcsolódik, melyek lefényképezése nagy távcsövekkel vagy hosszú expozíciókkal lehetséges, amatőrjeink már megörökítettek hasonlóan nehéz galaktikus cirruszokat az M81-82 páros közelében. Vizuálisan egy ovális, két végén fényes karéjokat mutató szerkezetet látunk, mely határozott, fényes, kerek haloba ágyazódik. A 12 magnitúdós központi csillag közepes műszereket és nagy nagyítást igényel.

A Hydrától délre egy hazánkból jószerivel láthatatlan alakzat terül el. Az Antlia (Légszivattyú) 4,3m-nál halványabb és zömmel -30 fokos deklináció alatt található csillagait jó átlátszóság esetén is nehéz szabad szemmel megpillantani. Legfigyelemreméltóbb égitestje az NGC 2997 jelzésű galaxis: a -31 fokon elhelyezkedő 10x8 ívperces, 9m-s spirál elég alacsony felületi fényességű. 15 cm-es távcsővel, közepes nagyítással 3-4’-es kerek, homogén foltot fogunk látni, ha az ég is engedi. A döbbenetes szépségű galaxis csak fotókon mutatja meg igazi arcát, de egy tavaszi éjjelen megéri vizuálisan is felkeresnünk.

 

Az Oroszlán – és ami mögötte van

 

A fényes csillagokból felépülő Oroszlán (Leo) az égbolt egyik legjellegzetesebb csillagképe, a tavaszi égbolt szimbóluma. Alakja valóban egy fekvő oroszlánra hasonlít, melynek mancsai kisebb és halványabb csillagképekre vigyáznak: Leo Minor, Lynx, Sextans. A Leo galaxishalmaz a Virgo szuperhalmaz egyik al-halmaza, galaxisokban tehát bővelkedik a terület, összesen 5 Messier-objektumot fedezhetünk fel határain belül. Legfényesebb galaxisa mégis magányos, és Messier-sorszáma sincs – ez az NGC 2903. Az Oroszlán fejét alkotó négy csillag közvetlen közelében találjuk (a lambda Leo-tól 1,4 fokkal délre). A küllős spirálgalaxis fényessége 9 magnitúdó, mérete 12x5’, már 10x50-es binokulárban megfigyelhető. 11,4 cm-es távcső átlagos körülmények között ovális, viszonylag egyenletes felületű foltnak mutatja, melyben centrális fénysáv sejthető. Ez utóbbi a nagyobb műszerekben határozottá válik, és jó körülmények közt a küllő széleiről kiinduló spirálkarok is kivehetőek. 25 cm-es műszer teljes szépségében megmutatja a spirális struktúrát.

Talán a tavaszi ég legszebb kettőse a 2,2m-s, alig eltérő gamma Leonis (Algieba): aranysárga tagjait 4” választja el. Tőle alig háromnegyed fokkal keletre az ütköző galaxisok egyik legszebb képviselőjére akadunk, az NGC 3226-27 párosára. A 11 és 12 magnitúdós csillagvárosok összeolvadó foltjai már 10 cm-es reflektorokban láthatóvá válnak, de legalább 80-100x-os nagyítást kell alkalmaznunk. Nagy távcsövekben a rendszer lenyűgöző látványt nyújt.

A csillagkép közepe táján kihalt területen árválkodó az 5,5m-s 52 Leo közelében fényes galaxisok csoportosulnak. Ez a Leo halmaz egyik alcsoportja, melyben három Messier-objektum is található. Az M95 és M96 eléggé hasonló megjelenésű, bár az M96 kissé fényesebb és sűrűbb központtal bír. A 9,5-10m-s küllős spirálgalaxisok megpillantása nem jelent kihívást kisebb távcsövekkel sem, de részleteiké igen. 15 cm-es távcső kell a küllők érzékeléséhez, ám a spirálkarok csak a legnagyobb amatőreszközökben sejlenek fel. Könnyebb, de unalmasabb célpont az M105 és NGC 3384 (egyes helyeken 3371) párosa, mely a 12m-s NGC 3373-mal trióvá egészül ki. A fényes M105 kerek, E típusú, erős maggal rendelkező, középpontja felé gyorsan fényesedő égitest, a lentikuláris NGC 3384 hasonló fényességű, elnyúlt, magja szintén erőteljes, ami egy halványabb, egyenletes fényű, ovális haloba ágyazódik. A mag és a halo közti fényátmenet hirtelen. A kicsiny NGC 3373 már 10-15 cm-es műszerrel észrevehető, ám nem több ovális, egyenletes fényességű foltocskánál.

Fényesebb és látványosabb a Theta Leo-tól délre, a 73 Leo mellett észlelhető M65-66 csoport. Az NGC 3628-cal kiegészülve már kis és közepes távcsövek számára kellemes célpontot kínál. Az M66 9 magnitúdós, 9x4 ívperces pekuliáris spirálgalaxis, amely „nemrégiben” a két közeli galaxis valamelyikével (valószínűleg az NGC 3628-cal) szorosabb kapcsolatba került. A távcsőben 5x2,5-es, fényes maggal rendelkező, 6-os számra emlékeztető folt, melyben nagy műszerekkel spirálszerkezet (és egy hosszan kivágódó kar) ismerhető fel. Társa, az M65 egy nárnyalattal halványabb 8,5x2’-es, éléről látszó égitest, melyet a távcsövek 6x1,5’-es ködcsíknak mutatnak. Mindkét objektum megfigyelhető 10x50-es binokulárral is. A trió harmadik tagja, az NGC 3628 is éléről látszik, mérete 14x3’, de vizuálisan kisebbnek érzékeljük ezt is, általában 7-8x2’-es felület dereng elő a háttérből. Felületi fényessége ugyanis nagyon alacsony, bár összfényessége alig kisebb az M65-énál. Ezért ennek a megfigyeléséhez már nem elég a binokulár, legalább 8-10 cm-es távcsövet kell használnunk. 15-20 cm-es átmérő felett határozottan kirajzolódik a galaxis tengelyében húzódó porsáv is.


A Leo-trió: M65, M66, NGC 3628 Kovács Attila felvételén.

Az Oroszlán déli fertályán egy, az eddig bemutatottakkal egyenrangú égitest húzódik meg. A jellegtelen csillagkörnyezet lehet az oka a 10 magnitúdónál is fényesebb, 11x5’-es NGC 3521 ismeretlenségének. Az M63-ra emlékeztető sokkarú spirálgalaxis magját igen érdekes, fényes halo burkolja, mely talán gömbhalmazokból áll, vagy egy régi kölcsönhatás maradványa. A szálas szerkezetű halo iránya merőleges a galaxis síkjára. Megfigyelése kis műszerekkel is lehetséges, de érdemes nagy reflektorokkal a nyomába eredni.

Az Oroszlán környékén elhelyezkedő három kis csillagkép – A Sextans, Leo Minor és Lynx – mindegyike csupán egy-egy érdekesebb látnivalót kínál, de ha alaposabban utánanézünk, több halvány vagy kevéssé ismert égitestre bukkanhatunk. A Szextáns a hajózásban használt, pozíciómérésre szolgáló eszköz neve, a kicsiny csillagkép 3 db 5m-s csillaga rajzolja ki annak háromszög alakját. Legfényesebb objektuma a tavaszi ég legszebb lentikuláris rendszere, az NGC 3115 (Orsó-galaxis). Az S0 típusú, éléről látszó csillagváros korongjának vetülete fényes, igen vékony csík formájában látható, középpontja nagyon erősen ragyog, benne csillagszerű mag látszik. A hosszúkás régiót fényes, elliptikus halo burkolja, kisebb távcsövekben a látványt elsősorban ez uralja. Fényessége 9 magnitúdó körüli, mérete 6x3 ívperc, s már 8 cm-es refraktorokban lenyűgöző látványt nyújt.

Az alfa Sextantistól 4 fokkal ÉÉK felé haladva rábukkanunk egy különleges galaxispárra. Az NGC 3166 és 3169 egymással fizikai kapcsolatban áll, bár magjaik távolsága 8 ívperc, és első ránézésre nem mutatkozik összeköttetés. A 3x1,5’-es, 11 magnitúdós csillagvárosok 11,4 cm-es műszerrel, 50x nagyítással határozott, látványos foltok, melyeket halvány anyaghíd köt össze, legalábbis a két galaxis haloja egymás felé megnyúlt. Ha a tavaszi égen látványos galaxisokat keresünk, ezt a párost semmiképp se hagyjuk ki programunkból!

A Hiúz (Lynx), bár elég nagy területű, szintén nem tartalmaz fényes csillagokat, de két fényes mélyég-objektumot igen. Az NGC 2419-et sokáig a Tejútrendszer legtávolabbi gömbhalmazaként katalogizálták. Abban sem voltak biztosak, hogy galaxisunkhoz tartozik, ezért elterjedt az Intergalaktikus Vándor elnevezés is. Ma már tudjuk, hogy a 250 ezer fényév távol lévő (és egyébként igen méretes) gömbhalmaz valóban a Galaxis része, és nála távolabb lévő gömbhalmazokat is felfedeztek már. A távcsőben egy szinte tökéletesen homogén 10 magnitúdós kerek foltot látunk egy háromtagú csillagsor végén, amely gyöngyházszürke színű, és belseje felé közepesen fényesedik. A látvány egy galaxist idéz, de szabályossága nem hagy kétséget mivolta felől. Felbontását semmilyen amatőrtávcsővel nem érhetjük el, lévén, hogy legfényesebb komponensei is csak 17-18 magnitúdósak. Egyszerű megjelenése ellenére ez a távoli gömbhalmaz mégis a legszebbek közül való, ne felejtsük el felkeresni.

A Rák és Hiúz határán található NGC 2683 a spirálok egyik legszebb képviselője. Majdnem éléről látszó, 9-10m-s foltját 5-7 cm-es refraktorok is mutatni fogják. Kissé nagyobb távcsővel előtűnik fényes középpontja, és jellegzetes, orsószerű megnyúltsága is. 25-30 cm-es műszerek a spirálkarok közötti porsávokat is feltárják előttünk.

A Kis Oroszlán (Leo Minor) elég sok, kisebb és közepes távcsővel megfigyelhető csillagvárost rejt a területén, de egyik sem kiemelkedően fényes vagy látványos. Az NGC 3344-et mégis bátran keressük fel, a 10 magnitúdós, lapjáról látszó spirálgalaxis felületi fényessége meglepően magas, bár ez csak a magrészre vonatkozik. Érdekessége a felületére vetülő 4 előtércsillag, melyek legfényesebbike 10,4 magnitúdós.

 

Nagy Fal az égen

 

A Virgo-Coma galaxishalmaz a hozzánk legközelebbi nagy galaxiscsoport, mely egy jóval nagyobb szuperhalmaz részét képezi. Ennek tagja a Leo, Canes Venatici és Ursa Maior csoport, de délen a Centaurus-halmaz is. Ha egy nagy léptékű térképen ábrázoljuk a galaxisok eloszlását, azt vesszük észre, hogy azok egy 20-30 fok széles, a rektaszcenziós vonalakkal nagyjából párhuzamos sávban tömörülnek. Ezért van rengeteg fényes galaxis a Virgo, Canes Venatici, Ursa Maior, Coma Berenices, Centaurus területén, és emiatt van kevés a Bootes, Corona Borealis, Draco, Cancer, Lynx táján. Ez a falhoz hasonló szuperhalmaz a világegyetem legnagyobb léptékű szerkezeti eleme, amit amatőr műszerekkel és agyunkkal érzékelni tudunk. Tulajdonképp egy gigantikus, az ősrobbanáskor keletkezett buborék fala, mely az akkor létrejött inhomogenitást tükrözi – a legrégebbi szerkezet is, amit láthatunk.

Az egész középpontja a Szűz (Virgo) csillagképben van. Ha távcsővel szeretnénk megfigyelni, legjobb, ha az M84-86-87 környékén kezdjük. Bár a Virgo-halmaz távolsága 50-60 millió fényév, legfényesebb galaxisait már egy 6-8 cm-es műszerrel is felfedezhetjük, igaz ekkora átmérővel a tagok általában csak kicsiny, részlettelen foltoknak látszanak. A Szűz és a Bereniké Haja határán található M84 és M86, valamint a hozzájuk kapcsolódó galaxisok alkotta Markarian-lánc képezi a rendszer dinamikai középpontját. Az M86 majdnem 10’-es ovális, E típusú, de vizuálisan feleakkorának látjuk. Az M84 valóban feleakkora, de pereme nem olyan diffúz, így a távcsőben a két galaxis majdnem egyformának tűnik. Fényességük 9-10 magnitúdó között van. Részleteket – fényes magjukon kívül – nem láthatunk, de a látómezőt kitöltő galaxis-sokaság bőven kárpótol minket. Különösen az M86-tól 20’-re keletre lévő NGC 4438 és 4435 lentikuláris rendszerek kölcsönható párosa érdemli meg figyelmünket. Az éléről látszó 4438 halóját és spirálkarjait eltorzította társa árapályereje, a legjobb fotókon a két csillagvárost halvány anyaghíd köti össze. Fényességük 10 és 11 magnitúdó, ezért megfigyelésük kisebb és közepes távcsővel is lehetséges, a részletek megpillantásához 20-30 cm-es műszer szükséges.


Így mutat az M87 44,5 cm-es reflektorban, 238x-os nagyítással: a galaxis pereme mögött két távoli galaxis is észrevehető. Szabó Gábor, 2000. 03. 04. A LM 17’-es.

1,25 fokkal KDK felé találjuk az M87-et, ezt a különösen nagy tömegű, aktív szupergalaxist. A Virgo A jelű rádióforrás egybeesik a magjával, melyben egy aktív fekete lyuk található. „Falánkságának” eredménye egy relativisztikus sebességgel kifelé haladó gázsugár (jet). Amatőrtávcsőben nem ilyen izgalmas objektum: kerek, fényes magvú, kifelé gyorsan halványodó folt, amelyen részletek nem látszanak. A jet amatőrtávcsövekkel valószínűleg nem figyelhető meg, bár 40-50 cm-es műszerekkel érdemes a pozíció ismeretében megpróbálkoznunk a 20”-es sugár megpillantásával, de vigyázzunk, nehogy összekeverjük a halon keresztül látszó két háttérgalaxis megnyúlt foltjával (lásd a mellékelt rajzot).

A Virgo-halmaz további Messier-objektumai közül az M49, M89, M59, M60 elliptikus rendszer. Az M49 még az M87-nél is fényesebb, de ugyanúgy részlettelen. Az M89 és M59 a legjellegtelenebb, hiszen egészen aprók (2’) és halványak (10,5m), míg a nagyobb (5’) és fényesebb (9,5m) M60 már sokkal érdekesebb. Ez ugyanis épp összeütközőben van az NGC 4647 jelű 11-12m-s spirálgalaxissal.

A csillagkép Messier-spiráljai látványosabbak. Az északon lévő M58 az M59 és M89 között félúton helyezkedik el, a küllős rendszer fénygerendája és a végeiből induló spirálkar-kezdemények már 15 cm-es átmérővel láthatóak. A 8x3 ívperces, 10m-nál fényesebb M90 nagyon szép rendszer, amelyre 30-40 fokos szögben látunk rá. Vékonyka spirálkarjait és küllőjét közepes távcsővel is érzékelhetjük. A harmadik spirál az M61, a 6’-es lapjáról látszó csillagvárosból 4’-et érzékelünk vizuálisan. Magja fényes és csillagszerű, de határozottan elkülönül a spirálkar régiótól. Ez a terület közepes átmérővel foltos, szemcsés, de 30 cm felett kezdenek kirajzolódni a furcsán megtört, jellegzetes karok is.

A Szűz legszebb és legfényesebb galaxisát a csillagkép déli fertályán, a Holló határa mentén kell keresnünk. Az M104 (Sombrero-galaxis) hatalmas (7x4’), majdnem éléről látszó foltja 8 magnitúdós, ezért binokulárokkal könnyen látható. Távcsőbe nézve meglepően fényes, „duci” magját halvány halo keretezi, és határozott porsáv hasít ki belőle jókora darabot. 20 cm-es műszerrel nagyszerű látvány fogad bennünket, a fényes csillagszerű mag két oldalán két határozott karéj jelenik meg, a spirálkarok vetületei, melyek a fotókon beégnek, így nem láthatóak. A porsáv enyhén ívelt, erőteljes csíkja szeli át a galaxist, mely így egyike azon kevés égi objektumnak, mely a távcsőben nagyobb amatőrműszerrel közel olyannak látszik, mint a fényképeken.

Az M84-86 párostól szűk 2,5 fokkal nyugatra fekszik az NGC 4216, egy látványos, éléről látszó spirális csillagváros. A 10,5m-s rendszer eléggé hasonlít a Coma Berenicesben lévő NGC 4565-re, bár porsávja nem olyan erős. A gamma Virginis környékén számos 10-12m-s galaxist kereshetünk meg (lásd mellékelt térkép), melyek között sok látványos is akad. A Spicától délre eső területen az NGC 5068, 5247 és 5084 jelű égitesteket fedezhetjük fel, az első kettő 10m-s lapjáról látszó spirál, az 5084 kissé halványabb, de pontosan éléről látszik. Mivel kevés port tartalmaz, a galaxis karjai vékony, halvány csíkként látszanak a fényes magból kiindulni. 11,4 cm-es műszerrel is igen látványos, ne hagyjuk ki!

Az NGC 4567 és 4568 Sziámi-ikrekként ismert, mivel a két spirál korongja épp egymásnak ütközik. Persze az is lehetséges, hogy a rálátás iránya miatt vetül részben egymásra a két, egyébként normális megjelenésű égitest. Távcsőben mindkettő 11 magnitúdós, és fényük nem különíthető el egymástól egyértelműen, hanem egy vaskos kampót formáznak. 25 cm-es távcsővel mindkét galaxis magja felismerhető, egyenletes felületi fényességű spirálkar régiójuk finoman szemcsézettnek látszik.


Az NGC 5746 a Szűz egyik legszebb, éléről látszó csillavárosa. Kiss Péter rajza 11 cm-es Mizárral, 96x-os nagyítással készült 2003. május 5-én. A látómező 25’.

Az éléről látszó NGC 5746 a Szűz keleti felében a porsávos galaxisok típuspéldánya, tökéletes mása az NGC 4565-nek, de annál egy magnitúdóval halványabb. 11,4 cm-es távcsővel fényes magvú, erőteljes fénycsík, melynek középvonalában több csomó is látszik, a porsáv azonban még nem. Ez utóbbi megpillantásához nagyobb távcsőre van szükség, de akkor a látvány kísértetiesen emlékeztetni fog az NGC 4565-re.

A csillagképről szóló ismertetőt rendhagyó módon egy gömbhalmazzal zárjuk. Az NGC 5634 valamivel az égi egyenlítő alatt, a mü Vir-től 3,3 fokkal nyugatra helyezkedik el, a 104 Vir jelű 6m-s csillag közelében. A 9 magnitúdós, 2,5’-es gömbhalmaz nem nehéz látvány, a peremén ülő 8 és 11m-s előtércsillagok vonzó célponttá teszik.


A Gamma Virginis környékének galaxisai (galaxisok 12 magnitúdóig)

A Virgotól délre négy területről kell szót ejteni, Crater és Corvus csillagképekről, a Hya keleti részéről, valamint a Centaurus északi sávjáról. A Crater jellegzetes, kicsit dőlt serleg alakját 9 db 4-5m-s csillag rajzolja az égboltra, sötét éjjeleken szép látványt nyújt. Fényes galaxist nem tartalmaz, csak egy érdekes csillagtömörülést a béta Crt-től északra. Az ESO 570-12 jelű nyílthalmazt (koord.: 11h 12m 15s – 21 17 58) fél tucat 8-10m-s és ugyanennyi halványabb tag alkotja egy 12x6’-es területen, jellegzetes nyílhegyformát utánozva.

A Corvus négyszögét alkotó csillagok 2,5-4m-sak, így az alakzat elég jól megfigyelhető közepes fényszennyezés mellett is. Kis területén két fényes és látványos, a maga nemében figyelmet érdemlő mélyég-objektum látszik. Az NGC 4038-39 egy ütköző, kölcsönható galaxispár, a két galaxis centruma már alig választható szét. Együttes fényük 10 magnitúdó, a durván nyolcast vagy „B” betűt formáló centrumból két igen halvány anyagáram, „kar” indul ki. Ezért nevezik Csápok- vagy Antenna-galaxispárnak is. A rendszer érdekességei már 10-15 cm-es távcsövekkel elkezdenek feltárulni, de komolyabb részleteket csak 20 cm felett remélhetünk. Az antennákat kizárólag a legnagyobb műszerek mutatják meg tökéletesen sötét égboltról.

Az NGC 4361 egy planetáris köd, mely 9-10 magnitúdós és 1 ívperces kiterjedésű. Gyűrűs szerkezetet mutat, melyben 12m körüli központi csillaga helyezkedik el. Magas fényessége és jelentősebb mérete kellemes célponttá avatja, de -18 fokos deklinációja nem segíti felkeresését.

A Hydra délkeleti részén található M83 (Déli Szélkerék-galaxis) az északi félteke amatőrjei számara szerencsétlen módon az egyik legdélebbi Messier-objektum. A 8 magnitúdónál is fényesebb, 10’-es, lapjáról látható küllős spirál felületi fényessége elég alacsony. -30 fokos deklinációja azt jelenti, hogy legfeljebb 14 fok magasan delel még a délebbi országrészből nézve is. 10x50-es binokulár jó égen fél holdtányérnyi, egyenletes fényű korongnak mutatja, 10 cm-es reflektorral, közepes nagyítással foltjai, karjai szinte előbb látszanak, mint teljes felülete, de a látvány nagyon sejtelmes. Azok az amatőrök, akik a déli féltekén magasan a horizont felett észlelhették, elképesztő látványról számoltak be: a galaxis küllője és karjai 15 cm-es távcsővel egészen könnyen látszottak. Asztrofizikai szempontból az M83 csillagontó galaxis, amely száz éven belül hat szupernóvát robbantott. 12 millió fényéves távolsága már a Lokális Halmaz határain kívülre helyezi, s maga is egy kis galaxiscsoport középpontja.

A Hydra másik Messier-objektuma egy gömbhalmaz. Jó égbolton binokulárral is könnyen látszik a 7,5 magnitúdós, vizuálisan 6’-es M68, de leggyakrabban a horizont közeli pára nehezíti észlelését. Égi elhelyezkedése és a késő tavasz fényes gömbhalmazainak (M13, M92, M3) nyomasztó fölénye miatt ez az egyik leginkább mellőzött Messier-objektum.

A Vízikígyó legkeletibb pontján már a Tejút közelségét jelzi számunkra az NGC 5694 gömbhalmaz. A 10 magnitúdós, 1,5’-es csoport valódi természetét Clyde Tombaugh ismerte fel, azelőtt galaxisnak hitték. Ez a kicsiny halmaz messze a Tejút peremén túlról, 100 ezer fényéves távolságból hunyorog felénk, ennek ellenére már 11,4 cm-es távcsővel kellemes, közepesen koncentrált foltocska két 9-10 magnitúdós csillag közelében.

Cikkünk végére a Hydra és Virgo csillagképektől délre meghúzódó, hazánkban jóformán teljesen ismeretlen csillagkép, a Kentaur (Centaurus) maradt. Tiszta tavaszi éjszakákon a déli, délkeleti horizont felett a 2 magnitúdós theta és a 2,8 magnitúdós iota Cen könnyen észrevehető. Északi objektumai közül talán a legismertebb a T Centauri: egy 6-9 magnitúdó között pulzáló félszabályos vörös óriás, mely az 1-2-3 Cen triójától nyugatra észlelhető. Az NGC 5253 innen 2 fokkal északra, a T Cen és az M83 között épp félúton fekszik. A 10-11 magnitúdós csillagontó galaxis a közeli Univerzum egyik legizgalmasabb égitestje, hiszen száz éven belül kétszer robbantott 7 magnitúdós szupernóvát (1895-ben és 1972-ben). A nagyjából elliptikus galaxis belsejét három igen fényes, ködbe ágyazott szuper-csillaghalmaz uralja. 5,3 millió fényéves távolságával a Lokális Halmaz peremén éppen túl helyezkedik el.

A Kentaur tőlünk észlelhető legdélebbi objektuma az M83 csoporthoz tartozó NGC 5102. Ez a 9 magnitúdós, Messier-objektum-jellegű galaxis szerényen húzódik meg az iota Centauri tövében, attól mindössze 17’-re található. 11,4 cm-es távcső már közepes nagyítás mellett megmutatja a 5x2’-es lentikuláris rendszert – ha az átlátszóság is megfelelő, hiszen alig 6 fok magasan delel. A spártai viszonyok ellenére több hazai amatőr is megfigyelte, és határozott, szép galaxisról számolt be. Az ovális folt közepe felé mérsékelt ütemben fényesedik, az M31 magjának kistávcsöves, binokuláros látványára emlékeztet.


Sánta Gábor

 


 

További olvasmányok:


Kernya János Gábor: Kistávcsöves túra a tavaszi égbolt gömbhalmazai között. Meteor 2008/11.

 


 

A sorozat további cikkei:

 

 

1%-ot az MCSE-nek!
Ajánlat
 
©1995-2007 MCSE Mélyég-észlelő Szakcsoport | Adatvédelem | Impresszum, felhasználási feltételek